Nem vagyok jó matekból. Sőt, igazából bukásra állok az első év végén, és fájdalom bevallani, de ez független az elitgimnázium keménykezű tanárjától. Egyszerűen nem értem az egészet. Anyámék persze jó pénzért magántanárt járatnak hozzám, aki minden csütörtökön megjelenik pontban ötkor, és végigüli a bénázásom.

Ő negyedéves egyetemista, én csak elsős gimis, halálosan untathatja az, hogy szinte egy szót sem szólok, csak rágom a ceruzám végét némán, feszengve. Mindenesetre nem mutatja, hogy szívesebben találkozna a szaktársaival az Ibolyában, mintsemhogy az íróasztalomnál görnyedjen a lányszobában. Mégis itt van, és órákat töltünk némaságban, csak a ceruza serceg a papíron, ahogy aláhúzza az újabb hibákat, ahogy rész-számításokat karikáz be, ahogy megpróbálja megmutatni, már megint hol toltam el. Teljesen hasztalan próbálkozások.

Valójában sajnálom őt; sajnálom, hogy rabolom az idejét, sajnálom, hogy egy ilyen hülye kislánnyal kell töltenie. A leckét úgysem fogom érteni, hiába magyarázza lassan, higgadt hangon. Talán ezért, az idejéért cserébe, mintegy kompenzációképp szoktam rá arra, hogy leszopjam minden magánórán. Nekem egyszerűbb így... nem érzem, hogy üres az agyam, ahogy próbálom átlátni az algebrát. Nem érzem, hogy már megint nem tudok mit felelni a kérdésére, és szinte megbénít a tehetetlenségem. Mert amikor a farka a számban jár, akkor nem vagyok tehetetlen, sőt. Hiába vagyok csak tizenöt, pontosan tudom, hogy mit szeretnek a férfiak és mivel tudom őket teljesen megőrjíteni. Mértani pontossággal lövöm be, hogy hány perc alatt fog elélvezni, ha a szám mellett a kezemet is használom. Hogy milyen szögben döntsem hátra a nyakam, hogy teljesen a torkomra tudjam venni. Összeadom a kéjhez kellő elemeket, négyzetre emelem, reciprokot számolok magabiztosan – mert ehhez értek, a szexhez, és nem a matematikához. Hasznosabb készség az élethez, mint számolni tudni.