Ma jár le a próbaidőm és ma találkozom először a cég kelet-európai divíziójának nagyfőnökével. A Főnök, csak így emlegetik a többiek, nagy betűvel, tiszteletteljesen elhaló hangon. A bemutatásomat biztató jelnek veszem, hiszen a magyarországi vezető is azt mondta, meg voltak elégedve a munkámmal. Tudom, hogy megtettem minden tőlem telhetőt, mégis van bennem egy kis félsz, amikor belépek az irodaház legfelső emeletének előterébe. 

Egyszerű sötétkék kiskosztümöt választottam az alkalomhoz, kellően visszafogott, mégis nőies; egyedül a cipőm magasabb a kolleginák szolid pömpszeihez képest, nekem a minél magasabb sarkú cipők a gyengéim és erről nem fogok lemondani semmilyen corporate szabályozás kedvéért. Most is tűsarkúban kopogok végig a folyosón az üvegfalak előtt a tárgyaló irányába. A hosszú fekete üvegasztal legvégén öltönyös alak, nekem háttal ül. Első pillantásra nem is látok belőle mást, csak az acélszürke zakóját, ahogy ráfeszül a vállaira. És a seszínű, rövidre vágott haját, a napbarnította nyaka fölött vastag redőkbe szaladó hájat. Megfordul a forgószékben, hellyel kínál. Bemutatkozik, és váltunk pár illedelmes frázist a munkámról. De valami nem stimmel. Mindketten érezzük, a levegőben szinte tapintható a feszültség. Nem tudom hova tenni az érzést és ez nagyon zavar. Igyekszem jó benyomást tenni rá és nem tudomást venni a zavaró belső hangról - vagyis profiként viselkedni. A munkámra adott pozitív visszajelzés valamelyest segít, átbeszéljük a következő negyedév célkitűzéseit. Megkönnyebbülten csukom be magam után az üvegajtót, ahogy a megbeszélésnek vége, a munkával minden rendben... de a nagyfőnök? Járatom az agyam, mégis mi zavar benne ennyire? Elindulok a lifthez, a sarkaim ütemesen csattognak, kipkopognak a folyosó márvány járólapján.

És ekkor mintegy villámcsapásként előttem a kép... Már tudom, hogy hol láttam ezt a seszínű, rövidre vágott hajat, ezt a napbarnított nyak fölött vastag redőkbe szaladó hájat. 

Folytatás itt vagy itt.