'Na gyere, ülj bele.' - mondod végre és én csak erre vártam, mióta megérkeztem. Már másfél hónapja nem találkoztunk és mohón kezdtem szopni a farkad, ahogy ajtót nyitottál. De nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy végre magamban érezhessem. És te ezt pontosan tudod – és direkt vártál ennyit. Igen, egészen pontosan tudod, hogy mennyire imádlak meglovagolni; a farkad pont jó méretű és pont úgy görbül, hogy két perc alatt a mennybe juttat.

És csak ez jár az eszemben, ahogy simogatom magam szopás közben. Csak erre várok, a kegyes, megengedő mondatodra – hogy végre magamba fogadhassalak és a csípőm egyre gyorsuló mozgásával megszabadíthassam magam az elmúlt másfél hónap minden feszültségétől. Halkan felsóhajtok, ahogy végre belém hatolsz és nagyon lassan tövig húzol. A kezed segíti a csipőm türelmetlenül mohó mozdulatait, hogy még mélyebben érezhesselek. Megkapaszkodom az ágy támlájában és a szemedbe nézek, miközben egyre gyorsabb és gyorsabb tempót diktálok. Tudom, hogy nem szereted, ha én próbálok irányítani. 'Kezdj el számolni visszafelé tíztől.' - parancsolod gonosz mosollyal. 'Tíz...' - kezdem szándékosan nagyon lassan, hosszú szünetet tartva a szavaim közt... és mintha még gyorsabban mozognék a farkadon. 'Kilenc...' - mert tudom, mire megy ki a játék és próbálom kicselezni a szabályokat. Egy számolás alatt több csípőmozdulatot is megteszek, azt remélve, hogy nem veszed észre. 'Nyolc...' – suttogom, és minden idegszálammal a saját élvezetemre koncentrálok. 'Hét...' - nem tudtalak árverni, elkaptál. A kezed a csípőmről a torkomra siklik, rutinosan szorítod az ereimet, érzem, ahogy lüktetni kezd az egész fejem. 'Hat...' - formálom a szavakat és látom azt a kegyetlen csillogást a szemedben – és ez nagyon beindít. 'Öt...' - suttogom elhaló hangon, a mozgásom gyorsasága kezdi felgyorsítani az oxigénhiányt, hiába csak alig néhány másodperce szorítod a nyakam. 'Négy...' - lehelem szinte szótlanul, miközben a pulzusom dobol a fülemben és kezd elsötétülni a környezet, már nem igazán látom az éjjeliasztalon égő lámpát, az ágyrácsot szorító kezeimet, csak a szemed, csak az maradt, zuhanok beléd, a te sötétséged burkol be. 'Három...' - tátogom ebbe a sötétségbe, remélve, hogy meghallod, hogy megkegyelmezel, hogy engedsz végre – rendesen lélegezni és végre elmenni. 'Kettő...' - szinte vinnyogok, annyira közel van már a vég – a számolásé és a lovaglásomé is. Utolsó erőmmel olyan mélyre lököm magamat a farkadon, hogy érzem a makkod a méhszájamon; úgy tekergek, dörzsölődöm hozzád, mintha a puncimon keresztül akarnálak magamba olvasztani. 'Egy...' - talán ki sem mertem mondani hangosan még, csak gondolatban, mert ebben a pillanatban elengeded a nyakam és letolsz magadról, a vér zubogva áramlik vissza az agyamba, kétségbeesetten nyöszörgök melletted, nem akarom, hogy véget érjen, még ne, annyira tudtam, hogy megint így ki fogsz tolni velem. Aztán két rántás után a combomra élvezel, alig pár centire a vörös, duzzadt, kielégítetlenül tátogó puncimtól. Legszívesebben elsírnám magam, annyira igazságtalannak érzem. És mégis hagyom, hogy bármit, még ezt is megtedd velem.