A szoba sötét volt, csak a fürdőszoba résnyire nyitott ajtajából szűrődött be némi világosság, éppcsak annyi, hogy derengve kivehesse az ágy körvonalait. Visszanyúlt, leoltotta a villanyt, a fénypászma eltűnt. A szeme nem szokta még meg a teljes sötétséget, vakon tett néhány lépést az ágy felé. Tudta, hogy ő ott fekszik.

Boldogan, kielégítetten, egyik kezét a lába közé szorítva, arcán valószínűleg apró mosoly bújkál még mindig. Ahogy a múltkor is. Emlékszik a lehunyt szemére, ahogy átadta magát az orgazmus annyira vágyott hullámainak. Emlékszik az elnyíló ajkára, amikor fölé hajolt, mintha mondani akart volna valamit, de csak halk sóhajra futotta, ahogy búcsúzóul a nyakába csókolt. És most megint itt vannak – újra nála. A második éjszaka azonban veszélyes. Az ismeretlenség varázsa már elmúlt, a megszokásé még nincs itt. Vagy mégsem?

Sosem tudhatunk semmit. Mindig másként van minden. Második éjszaka sincs, mindegyik az első. - így nyugtatta magát. Az ágyra nézett, a kupacba gyűrt, nedves lepedőre. És a nőre, aki várt rá ma este. Nem az a baj, hogy várta. Csakhogy érezte, hogy mennyire más volt ez a várakozás. Ismerte már a hús törvényét, a mohó vágyat, egyszerű, nyílt és brutális. De így, ahogy ma... így nem várt rá rég senki. Mintha valami ismeretlen örvény húzta volna magába hangtalanul. Úgy érezte, nem ügyelt eléggé, és valami máris belopta magát az életébe. Csakhogy ő nem akarta. Nem akart birtokolni – és nem akarta, hogy birtokba vegyék.

Felállt és öltözni kezdett. Meg kell őriznie a függetlenségét. Ilyen apró függésekkel kezdődik minden. Nem figyelt – és máris belebonyolódott a megszokás hálójába. És a megszokásnak sokféle neve lehet – a szerelem csak egy közülük. Nem szabad hozzászokni semmihez – ismétli magának. - Még egy másik test otthonosságához sem. Még akkor sem, ha... Nem, főleg akkor nem. Az ágyhoz lépett, fölé hajolt, és búcsúzóul a nyakába csókolt, de már nem várta meg a halkan, suttogva formált szavakat.

Mindegyik az első. A második már az utolsó lenne.