Ma délután a fiam barátaitól hangos a házunk. Tizenhat már, nem szólok bele, hogy ki jön látogatóba, így minden pénteken nála videojátékoznak a haverokkal, ez már szinte tradícióvá vált. Az ő szobája földszinti, míg én a válásom után immáron egyedül birtoklom az emeleti szülői hálót. Ilyenkor megpróbálom nem zavarni őket, csipszet és üdítőt készítek ki nekik és egy jó könyvvel bevonulok a saját birodalmamba.

Ma is így történt, de hiába próbáltam elmerülni az aktuális olvasmányomban, sajnos egy dologról elfeledkeztem: nem készítettem magamnak harapnivalót, csak nekik. Muszáj lesz kikászálódnom az ágyból és egy szaténköntöst magamra húzva a konyha felé vennem az irányt. Nem gyújtok villanyt, hisz ismerem a járást és tényleg nem akarom őket zavarni. A konyhából azonban világosság szűrődik ki, kíváncsian lépek be. Egyikük a nyitott hűtő előtt áll, egyik kezével a hűtőajtót fogja, a másikkal épp a tegnap vásárolt fűszeres spanyol kolbászkák zsírpapír csomagolásában matat. Nesztelenül mögé lépek, észre sem vesz, csak akkor, amikor megköszörülöm a torkom. Látom, ahogy összerezzen a hangra, megpördül, egy félig rágott kolbász még mindig a kezében. Ekkor látom meg az arcát is, Dominik az, a fiam focis csapattársa. Látom, ahogy elkerekedik a szeme, de azért lesve végigmér. Szorosabban húzom magamon össze a köntöst, és karba fonom a kezem.

- Jaj elnézést Mariann néni... csak ammm, hosszú volt az edzés és már nem volt időm vacsorázni, mielőtt... izé, átjöttem. - hebegve szabadkozik. Elmosolyodom, tetszik nekem ez a fiatal srác, tetszik, ahogy zavarba jön, ahogy elvörösödik – mindent látok a hűtő halvány fényében.

- Nem vagyok néni. - szólok rá tettetett szigorral, - Azt hittem, megbeszéltük már, hogy nyugodtan tegezzetek.

- Igenis, vagyis, izé, rendben. - nyögi ki még mindig a kolbászt szorongatva. Még közelebb lépek hozzá, szinte összeér a testünk. Már mosolygok.

- Szóval hosszú volt az edzés? Jól megdolgoztattak? Csak nehogy izomlázad legyen. - végigsimítom a karját, látom, ahogy kikerekedett szemmel követi a mozdulatom.

- Nem, vagyis, jaja, igen.- Szinte hallom, ahogy nagyot nyel. Előredőlök, a mellem a mellkasának nyomódik. Talán érzékcsalódás, de érzem, ahogy kalapál a szíve a pólója alatt. Nem moccan, igazán jól nevelt kis fiúcska. Nekem kell megfognom a kezét és a mellemre rakni. Tétovázik, először nem mer mozdulni, aztán lassan érzem, ahogy finoman belemarkol, majd egyre lelkesebben gyömöszöli. Az arcán egyszerre ül ki a riadalom és igen, ahogy sejtettem, egy idő után az izgalom is.

- Lenne kedved valamihez? - kérdezem, és sejtelmes mosoly játszik az ajkaimon.

Folytatás: Patreon.com/NedvesNaplom