Idén nálam nézzük a tűzijátékot, a tizedik emeleti erkélyről messzire ellátni, nem is kérdéses, hogy átjön. Szeretek itt lakni, szeretek csak üldögélni egy fröccsel és figyelni, ahogy Buda lassan magára húzza a csillagos takaróját. Ez már a sokadik tűzijáték, amit innen nézek, de az első vele.

Kilenc előtt kicsivel ér ide, nagy volt a forgalom, az emberek úgy csinálnak, mintha ez valami nagy szenzáció lenne, pedig nem nagy durranás az egész – morogja az orra alatt. Nincs jó kedve, látom rajta, hogy a pokolba kívánja az egész augusztus huszadikát. A kelletlensége rám is átragad, túl hamar átveszem mások rezgéseit. Nem beszélünk, ilyenkor próbálok láthatatlanná válni, nem tovább feszíteni a húrt. Nagy duzzogva azért kiáll velem a teraszra, együtt figyeljük a szemközti hegyen imbolygó fénypöttyöket, mindenki a legjobb helyről szeretné figyelni a látványosságot. Gúnyosan horkantva kommentálja, és őszintén szólva már nekem is teljesen elment a kedvem az egész tüzijátékosditól...

Ezért térdelek le elé, amikor az első, tapogatózó robbanófej fütyül el az égbolton. Ahogy a próbadurranás elhangzik, a hátam a korlátnak támasztom; a fejem pont a virágládák magasságában jár fel és alá, ahogy szopni kezdem. Nem szól egy szót sem, mereven bámul a sötét égre. És nem csak a tekintete merev, a farka arról árulkodik, hogy ha a tűzijáték nem is, egy nedves és puha nyelv azért lázba tudja hozni. Mire a rakparton kezdik lőni a színesen robbanó tölteteket, már kőkeményen ágaskodva nyomul a számba. A fejem ütemesen koppan a virágládákhoz, ahogy egyre erősebb és gyorsabb tempóra vált. Lemaradok a fényfestésről, de nem bánom. A sivító patronok sistergő zúgásában, fülsiketítő durranásában szinte hangtalanul élvez el és lövi a torkomra a saját töltetét, kicsit meg is lepődöm, nem tudtam, hogy már ennyire közel volt az élvezéshez. Remélem, mégis megérte átjönnie.