A nyár utolsó napjai, hogy eltelt ez is, hiszen alig csináltam valamit. Talán ezért van bennem egy megmagyarázhatatlan feszültség, érzem, ahogy szorít belül, gyomorszáj környékén. Hajnal van, újabb álmatlan hajnal. Még sötét van odakint és a madarak sem szólaltak meg, fél négy körül járhat, ellenőrzöm az időt a telefonomon. Látom a neved mellett felvillanni a kis zöld pontot, te is online vagy, te sem tudsz aludni.

A különbség annyi köztünk, hogy én nem iszok meg minden éjjel két üveg rozét. Elküldök egy malackás mémet, mostanában ezekre szoktunk rá. Utállak – írod vissza. Utálom, hogy mindig itt vagy. Hogy vadászol rám. Megutáltam miattad a szexet. A szorítás erősödik a gyomromban, ahogy olvaslak. Tudom, hogy megint részeg vagy. És én is utállak. Hogy nem mered odaadni magad, ezért vadásznom kell rád. Hogy nem mersz engem elfogadni, holott én viszont szinte utánadhajítom magam. Hogy futnom kell utánad, fojtogatóan, hogy látom a szeretetvágyad és azt is, mennyire nem tudod ezt kifejezni. Hogy belül megmaradtál annak, akit sosem tudtak kezelni gyerekkorában, aki hamar megtanulta, hogy jobb nem kötődni, mert csak megjárja. Hogy maradjon a két lépés távolság, csak semmi vad érzelem, csak kefélgessünk, mert te tróger vagy, te úgyis csak bántani fogsz engem. És tényleg. Látlak. Látom, hogy milyen és mennyi kisebbségi érzés dolgozik benned, hogy mindent egyfajta önigazolásként teszel. Látom a kényszeresen gyűjtögetett tárgyaid, ahogy próbálják az állandóság érzését adni, ahogy próbálod velük betölteni az űrt - de az nem a lakásban, hanem a szívedben tátong. Látom az alkoholizmusod, ahogy izolálod magad abban a mámoros majdnem-valóságban, addig sem kell az igazival törődni. Látom az álarcod, ahogy mindenki más is, de engem nem versz át, én tudom, hogy ezt magad festetted, pingálgattad figyelemelterelően harsányra addig, amíg biztonságosan el nem takarta a kisfiú kudarctól való félelmét.

Én is utállak. Hogy az egyetlen mód, ahogy engedsz kapcsolódni, az akkor van, amikor a farkadban ülök. És csak nézünk egymásra és megszűnik minden más, csak ekkor érzed, csak így, pillanatokra, hogy milyen nem megfelelni akarni. És én csak mozgok lassan fel és alá, érzem a szívdobogásod a tenyerem alatt, ahogy a mellkasodon támaszkodom. Érezlek, teljesen. A vállam a falnak nyomódik, még mindig ez a nyamvadt egyszemélyes ágyad van, csinálj helyet benne nekem végre. De nem, úgysem fogsz, nem tudlak meggyógyítani – ugyanolyan törött vagyok én is, mint te. Átmenjek? - írom hosszas tűnődés után. Már énekelnek az első madarak, már szürkés derengés váltotta a koromsötétet; új nap, új remény. Várlak. - válaszolod, és én indulok, már megint.