Május huszonhatodika, pillantok elmélázva az íróasztalon álló naptárra. Ma már csak két órám lesz, ha vége ennek a lyukasnak, harmadik c és első b. Hülyébbnél hülyébbek, de mit vár az ember egy könnyűipari szakközépben, ráadásul csak lányok, pláne. Néhányuk már tizennyolc, és még mindig csak másodikos.

Mindkét osztállyal röpdolgozatot fogok íratni, döntöm el mosolyogva. Szeretem nézni, ahogy ráncba szalad a homlokuk, ahogy összehúzzák a szemöldöküket, rágják a tollvégeket, szinte hallani, ahogy csikorognak az agytekervények, úgy gondolkoznak a feladatokon. Látni, ahogy az idő előrehaladtával kiül az arcokon a kétségbeesés, a düh, a tehetetlenség. Nem is sejtik, hogy ezt figyelem, nem pedig azt, hogy puskáznak-e. Ettől leszek kemény. A buta picsáktól, akik izzadnak néhány egyszerű példa láttán. Ülök a katedrán az asztalom mögött, és keményedik a farkam, ahogy ezek a szerencsétlen hülyék kínlódnak. Év végén úgyis kegyelemkettessel mennek át, amiért meg kell azért dolgozni... Aki ügyesen szopja a farkam, annak garantált a jobb jegy – ez amolyan nyílt titok közöttük.

A gondolataimat kopogás szakítja meg, Mezőssyné az, ennek a kócerájnak az igazgatója. Bevallom, nem őt vártam, de rezzenéstelen marad az arcom. Már két éve itt tanítok, de még mindig ragaszkodik a magázáshoz, igazi karót nyelt vén kurva. Most is így kezdi, Lévai úr így meg úgy, sosem szólítana a keresztnevemen. Azért jött, mert panasz érkezett, hogy túl megengedő vagyok néhány tanulóval. A jegyeik nem indokolják azt az osztályzatot, amit az osztályozó értekezletre terjesztettem be. Nem szeretné, ha bizonyos pletykák szárnyra kapnának, így mondja, jól megnyomva a bizonyost, és közben forgatja a szemét. Lefogadom, hogy ugyanígy forgatja, miközben bassza a férje. Már ha bassza egyáltalán. Csak mosolygok, és nyugodt hangon azt válaszolom, hogy néhány diákban több van, mint amit órán ki tud hozni magából – én pedig szeretném megadni az esélyt nekik. Hogy mindez a diákokért teszem, egyszerű motiváció. Ez megnyugtatja a vén kurvát, hát persze, a lányok érdeke, sokan milyen terhelt háttérrel rendelkeznek, bla bla... egyből engedékenyebb hangnemre vált és hamarosan itt is hagy. Gyűlölöm őt, gyűlölöm ezt az iskolát, az egész tanári pályát, ezt az egészet. De leráztam, ez a fontos, könnyen ment.

Ha tudná, hogy valójában tényleg több van néhány tinipicsában... néhány adag a gecimből, amit hálásan nyeltek egy-egy potyahármasért. Órai teljesítmény, írom be a Krétába. Néhányan egykedvűen szopnak, szükségből, belefásulva, tudván, hogy megint a testüket használják a cél érdekében, nem először és nem is utoljára. Néhányuk könnyes szemmel; ők még nem szokták meg, hogy ez így megy, bennük még dúl a belső harc – őket szeretem a legjobban, próbálom minél hosszabban kiélvezni a kínlódásukat. Látni, ahogy az őrlődés nyoma még beárnyékolja az arcukat, amikor bekopogtatnak, tétovázva, legszívesebben vissza is fordulnának egyből. Ahogy egyik lábukról a másikra állnak topogva, nagy zavarban elővezetik, hogy úgy hallották, hogy esetleg tanárúrnál nem-e lehetne-e javítani... Nem akarják, tisztán látom rajtuk. És mégis le fognak térdelni elém és a torkukra veszik a faszom, önszántukból. Én pedig szopatom őket, tömöm a megremegő szájakat, hallom, ahogy öklendeznek – talán a torkozás, talán a gyomorideg, talán az undor. Nekem egyre megy, csak csinálják. És mindig csinálják.