Te szereted a fájdalmat, vagy mi? - kérdezi nevetve. Értetlenül nézek rá, ki emlékszik a fájdalomra, ha már elmúlt? A fájdalom semmi, úgysem emlékszem rá utóbb, ahogyan egyik piercingemnél sem. Csak valamiféle lappangó árny marad belőle, nem is az ember lelkében, hanem inkább a testében.

Használaton kívül helyezett idegpályák, megpihenő fájdalomreceptorok. Összekeményedik, megcsontosodik, beépül a szervezetbe; már szinte észrevehetetlenek a körvonalai, annyira eggyé válunk. Amit pedig nem látunk, az nincs is. De hogyan is magyarázhatnám meg az indíttatásaimat neki, ő csak a maga szadista oldalát ismeri. Én pedig nem vagyok mazochista... legalábbis nem a klasszikus értelemben. Nem szeretem a fájdalmat, tudatosan nem. Mégis, olyan magasan van a tűréshatár.

Nem szisszenek fel, amikor egy rántással eltávolítja a mellbimbócsipeszeket. Nem rezzen az arcom, amikor erős, csattanós csapásait bőven osztogatva tol hátulról. Nem húzom el a fejem, amikor a farkával üti az arcom szopás közben. Ez nem fáj, ez semmi. Abba viszont majdnem belehalok, amikor egy másik csajba nyomja bele a farkát, nekem pedig végig kell néznem. Amikor mást szopat, engem pedig csak a segge nyalására utasít. Amikor látom a szemében azt a csillogást, az újdonság varázsát, ami egyértelműen elárulja, hogy a másik szolgája sokkal jobban tetszik neki épp.

Azt mondja, direkt csinálja. Az én érdekemben. Mert így megkarcol, hozzászoktat, megedz. Újra használatba vett idegpályák, soha meg nem pihenő agy. Én pedig összekeményedem, összecsontosodom; már szinte észrevehetetlenek a körvonalai, annyira eggyé válok a fájdalmammal és jó mélyre magamba temetem. Amit pedig nem látunk, az nincs is. És igen, túlélem, ezt is, őt is - mindent túlélek. Ilyen zárványokra építkezem, betonkemény alap. Megszokom, az ember mindent meg tud szokni, ha nem döglik bele már az elején. Nevezzük ezt fejlődésnek.