Tudom, hogy nem vagyok még annyira ügyes a kötésekben, hiába veszek shibari leckéket. De azt is tudom, hogy a technikai hiányosságaimat kreativitással pótolom. Ma egy egyszerű csuklókötést csináltam, a behajlított kezeit a nyakszirtje mögött kötöttem össze, ettől a feje kissé előrebillen, mintha szégyenében búslakodna. Lehet, hogy van is oka szégyenkezni... anyaszült meztelenül térdel előttem, a szemén és a száján vastag pamutkendő.

Olyan szorosan kötöttem rá, hogy az anyag szétlapítja az orrát és bemélyed a tarkóján lévő bőrredőkbe. Közelről meg tudom figyelni a művem, előre is hajolok, alig pár centire az arcától – és ő nem is sejti, hogy olyan közel vagyok, és szemérmetlenül bámulom. Látom az összes testi hibáját, a ritkás haját, a kóbor szőrtüszőgyulladást, az anyajegyeltávolítás keloidos nyomát a hátán, a derékon halmozódó, kezdeti zsírtartalékokat. Nem tudja elkendőzni a tökéletlenségeit, teljesen fel kell fednie magát. És hiába próbálja összeszorított combjai közé rejteni, látom a farkát is. Már keményedik, de a bőr még épp borítja a makkját. Ezüstösen csillogó szálként szivárog belőle az előnedv, mindig is szerettem, hogy neki ennyire nedves és egyértelmű az izgalma. Nem ejtheti előre a könyökeit, a magasban kell tartania, különben megfeszül a csuklóját a herezacskójával összekötő kötél, ma így kötöztem, a golyóit hátrahúzva. Végigfuttatom a kezem a felkarjai érzékeny, alsó részén, a körmeimet kicsit megjáratom a hónalján, csiklandós; elkapná magát, de nem meri, a golyóit jobban félti.

Két ujjal megpöccintem a farkát, összerezzen az érintésemtől, valamit mondana a kendő alatt, de úgysem értem és úgysem érdekel. Rámarkolok; nagyon lassan, őrjítően lassan, szinte milliméterről milliméterre csúsztatom a kezem a sikamlós, meredező farkán és tolom hátra a fitymáját. Látom, ahogy kínjában forgatja a fejét – persze minden egyes mozdulatával a saját helyzetét nehezíti meg, hiszen a kötél csak egyre jobban fogja húzni a heréit, már látom, ahogy lilásvörös, fényes, törékeny tojásokként dudorodnak ki a hurok felett. Nem tudom megállni, rácsapok először egy kisebbet, aztán pár közepesen erőset, kellemesen csattan, egyre erősebben nyöszörög. A kendő által tompított jajszava nem szánalmat ébreszt bennem – legalábbis nem a jó értelemben. Inkább megvetem, sőt, utálkozva nézem, kétszer akkora, mint én és mégis itt vonaglik, itt nyavalyog a lábam előtt, az erős „férfi”, így, idézőjelben és kis betűvel, nem érdemli meg, hogy így gondoljak rá.

Mégis átölelem, szinte teljes testemmel rátapadok, csak hogy még szarabb legyen neki, a bal kezemmel a tarkóján lévő csomóba kapaszkodva. Ha el akarsz menni, neked kell mozognod. - súgom a fülébe újra közel hajolva. És így is lesz, én csak tartom a jobb markom, szorosan, hogy alig tudja bedugni a farkát az ujjaim alkotta barlangba. Megengedem neki, hogy kielégítse magát. És ő próbálkozik, kínlódik, baszná a markom, mint egy kangörcsös foxi. Remélem, sejti, hogy az utolsó pillanatban vissza fogom rántani a kezem és ott fog maradni kielégítetlenül, lüktető, liluló fasszal.
Háromszor is egymás után.