Még az utolsókat pulzálja bennem, még szaggatott a lihegésünk, izzadtan fonódunk egymásra, még erősen szorítom, ne, ne vedd ki, maradj még bennem, így mélyen, így összeforrva, így egyként. Ahogy csendesednek a lélegzetvételek, lassulnak a pulzusok, lanyhul a vérbőség és eljön a pillanat, hogy el kell szakadnunk egymástól, újra két test; két csatakos, kivörösödött, elfáradt, kielégült test vagyunk.
Nem tudom meghatározni pontosan, hogy mi tetszik a fétismaszkokban. Valószínűleg az általuk biztosított diszkréció, a névtelenség, a rejtőzés. Jelen vagyok, de mégsem. Élvezhetem az összes pajzánságot, de a valódi arcom láthatatlan, személyem tiszta marad. Én vagyok, de mégsem én. Bújócska perverzeknek.
Azoknak a napoknak színei voltak, meleg színek, legvirágosabban virágzó halványrózsaszínek, hívogató okkerek, forró bőr-színűek, perzselő vörösök és simogató sárgásfehér fények.
Csak egy utolsó kör a drogériában és mindjárt végzek a reggeli teendőimmel, tizenegyig mindent szeretnék letudni. Gyorsan bedobom a kosárba a szükségseket, megvan az öblítő, megvan a kutyakonzerv, már fordulok is a kasszasorra, amikor a nevemet hallom valahol a hátam mögött.
Nem halk sóhajok, hanem egészen állatias lihegés, morgás és nyögések töltik meg a szoba félhomályát. Csak a nappaliból szűrődik be némi fény, a sejtelmes derengésben nem lehet felismerni, hogy a padlóra és az ágyra dobált, magunkról sebtében, szinte letépett ruhák közül melyik kié, a rendetlen kupac, a biztosat jelentő vacok közepén már meztelen testek gabalyodnak egymásba mohón.