Még nem vagyok teljesen ébren, még csukott szemmel hallgatom a hajnali madárkórust. Egy átlagos napon morognék, a fene esne beléjük, pont mikor végre alhatnék, hisz hajnal háromkor értem haza és alig van hét óra. De túl meleg van már, muszáj nyitott ablaknál aludni. De most nem morgok, mert ez nem egy átlagos nap. Ez egy nagyon jó nap. Mert alig pár órája kiadtuk magunkból az összes feszültséget, az elmúlt hónapok összes magányát, csalódását és keservét.
Elhatalmasodott rajtam a súlyos pms, ráadásul újabb egy hónapja nem találkoztunk D-vel. Igazi hisztis, baszatlan picsa vagyok, mindent és mindenkit utálok ebben a pillanatban. Pont a legjobb állapot, hogy Budapesten tömegközlekedjem. Felszállok a Deákon, persze ahogy begördül a metró a peronra, már látom, hogy szinte mindengyik kocsi tele van. Szerencsére többen szállnak le, mint fel, én is belépek és ülőhelyet fürkészve nézek szét. Az egyik sorban van is egy, beülök egy nagyszatyros bácsi és egy telefonjába merülő tinisrác közé. Már nyúlnék a könyvemért, amikor megakad a velem szemben lévő pasin a szemem. Világoskék inget visel, az ültében kidudorodó hasára feszül picit. A farmerja szűk és fehér, a sportcipője szintén, nagyon idegenül hat a koszos metrón. És hatalmas terpeszben ül, szinte három helyet elfoglalva. Utálom, amikor ezt csinálják a pasik. Próbálok nem erre fixálódni, de érzem, ahogy az agyam hátuljában felbugyborog a bosszankodás. Mi van faszkalap, nem férsz el egy helyen? - ordítanám legszívesebben az arcába, egészen közelről, feléje magasodva, a kezem a trendin fésült hajába markolna, hogy nehogy félrefordíthassa a fejét.
Futottam hajnalban az erdőben, még nem volt túl meleg, még jól esett. Csak én és a legszörnyűbb industrial techno, üvöltött a fülembe Vieze Asbak, ő diktálta a tempómat, mechanikusan kattogó szívként, meg nem álló motorként űzött – és legalább nem hallottam a saját lihegésem. De mást sem, az egyik kanyarban vaddisznó futott át előttem az úton, nagyon rámijesztett. Valószínűleg már előre hallhattam volna a motoszkálást, ha nincs rajtam a fülhallgató, de így csak a nagy fekete árny villanása zökkentett ki. Éreztem, ahogy kihagy egy ütemet a szívem és önkéntelenül is megtorpanok, hiába hajtana tovább a lendület. Kellett jópár pillanat, amíg össze tudtam szedni magam, de a futás végéig nem tudtam kiverni a fejemből az esetet – illetve az ebből születő gondolatokat.
Bántani foglak. Önvédelemből. Már jóelőre elmarni magam mellől, hogy ne is akarj megismerni, ne is akarj megkedvelni, ne is akarj majd akkor elhagyni, amikor már egészen beléd habarodtam. Utálj meg, egyszerűbb lesz mindkettőnknek.
Bántani foglak. Bosszúból. Hogy visszaadjam azt a sok gyötrődést, az álmatlan éjszakákat, a levegőnek nézést, a semmibe vételt, amit kaptam, talán nem is tőled. Kicsit ízleld meg ezt a mérget.
Bántani foglak. Szeszélyből. Játszani veled, kikacagni a vonzalmad, nevetségesnek hívni és hátat fordítani neked, hiszen én vagyok az úrnőd, én parancsolok, te csak loholsz utánam és lesed a kívánságom, még egy.
Bántani foglak. Szeretetből. Mert az egészet érted teszem, ettől leszel értékes. Mindent kibírsz, ezek után bármit; mert megedzelek, míg egészen meg nem erősödsz az élet keménységének elviseléséhez.
Bántani foglak. Kíváncsiságból. Mert nem hiszem el, amikor azt mondod, hogy bármit megteszel értem. Mert érdekel, hogy mennyire gondolod komolyan, meddig mehetek és hogy fogod viselni. És mindig kiderül, hogy nekem van igazam, üres szavak.
Bántani foglak. Mert csak ezt ismerem.
Á-val ma egy különleges programra megyünk: páros erotikus masszázsra fizetett be mindkettőnket. Ő választotta ki a masszőzöket, nekem csak az a dolgom, hogy élvezzem – a látványt és az ingert is. A stúdió egy belvárosi lakásban működik, tiszta és igényesen berendezett, mérem fel belépés után körbenézve, sosem voltam még ilyen helyen, kellemes meglepetés. Egy kis szőke fogad minket, a sima fehér pólója és sortja alatt is látom, hogy feszes testű, természetes szépség; halk szavú, kedvesnek tűnik, határozottan tetszik nekem. Megmutatja a szobát, ahol két masszázságyat állítottak fel egymás mellett, a hangulatért lefüggönyzött ablakok, sejtelmes félhomály és gyertyák felelnek. A sarokban paraván, ahol átöltözhetünk, mutatja a nő, pár perc múlva visszajön hozzánk, mondja. Ahogy kimegy, Á-hoz fordulok. Ő lesz az enyém, mondom neki.
Színház, igen, menjünk színházba, öltözzünk fel csinosan, nem úgy, mint a munkás hétköznapokon, én a lenge kis feketébe a csipkeszegéllyel, neked egy sötét garbó a szokásos ingek helyett, nézzünk klasszikus balettet, élvezzük az előadást a sötétben, szorosan egymás mellett ülve, a testek éteri kecsességét, azt a tökéletességet, amit csak vér és verejték tud létrehozni, alázat és odaadás, a szenvedés jajszava és a szenvedély tüze.
La Cantadora, az idők végén élő asszony, így susogja a nevét a meddő sivatag, ahol az egykori vadont már éppúgy letarolták kapzsi férfikarok, mint ahogy a női lélek eredendő zabolátlanságát törték rabigába. Mégis itt találod meg, a semmi közepén, ahol a kiszáradó folyó sötétedés után hív látogatóba, ahol a villámcsapás hirtelen halálra és mulandóságra figyelmeztet. Ő pedig történeteket és lelkeket visz magával, útján prérifarkasok dala kíséri.
Nem bírom a gag-eket, hiába lapul pár a kincsesládámban. Valamiért zavar a nyelvem, hirtelen tudatában leszek, hogy ott van a számban és azon gondolkodom, hová szoktam rakni normál esetben – és hogy most miért van útban. A másik probléma a felgyülemlő nyál, ettől egyből öklendeznem kell. És hiába váltottam a fémkarikára vagy az üreges verziókra, valamiért nem az igazi még mindig, hiába próbálom tréningezni magam. Egyedül a textilből készített szájpeckek működnek úgy-ahogy, az én számba lehet zoknit, bugyit tömni, kendővel bekötni. Még szerencse, hogy a riggerem is gerjed a nyomott mintás bandanákra...
