Nem halk sóhajok, hanem egészen állatias lihegés, morgás és nyögések töltik meg a szoba félhomályát. Csak a nappaliból szűrődik be némi fény, a sejtelmes derengésben nem lehet felismerni, hogy a padlóra és az ágyra dobált, magunkról sebtében, szinte letépett ruhák közül melyik kié, a rendetlen kupac, a biztosat jelentő vacok közepén már meztelen testek gabalyodnak egymásba mohón.
Martini espresso-t csinál az egyszemélyes teakonyhában. Én csak ülök a kisasztalnál, fél négyzetméterni, és az összecsukható ikeás faszéken az ablakkal szemben. Tudom, hogy most látom utoljára.
Szeretkezni fogunk a napfényben. Egy szobában, egy kanapén, közel az ablakhoz, pont amelyikre esik a napfény. Először csak végigfekszem a díványon, lustán elnyúlok rajta, élvezem a napsugarakat, ahogy a meztelen testem simogatják - te pedig csak nézed, ahogy szinte fürdök a napfényben. A fejem kicsit hátra fogom vetni, és mosolygok. Te is, de ne szólalj meg, nem kell mondanod semmit, pontosan tudom, én is ugyanazt érzem, most csak a tekintetünkkel üzenünk egymásnak. Az egyik lábam a kanapén, a másik a földön, még nem nyitom szét, még nem tárom fel magam neked teljesen. Közelebb lépsz és odatérdelsz, a bőröm meleg és sima a tenyered alatt.
Folytatás: Patreon.com/NedvesNaplom
Sok óra nemalvás, sok óra pötyögés, sok óra visszatörlés, jónéhány könnycsepp, némi vér és pár adag testnedv - valahogy így alakulna, ha számszerűsítenénk az elmúlt évet. És most vége, mert kiírtam, leraktam, otthagytam a hibáim, a gyengeségem, a vallomásom bárkinek és mindenkinek.
Vagyis röviden: megjelent a Lélekpornó.
Hirtelen ötlettől vezérelve abbahagyom, amit csinálok és sokat sejtető mosollyal az arcomon megfordulok, most a fejem helyére a pőre fenekem kerül, azt szeretném, hogy így tömd belém, sőt, csak hagyd, hogy meglovagoljalak, majd én átdugom a lábad alatt a sajátomat, a lábfejem a hasadon, szinte rátolatok, te csak élvezd a látványt, ahogy a nedves bőrredőim közt eltűnik...
Folytatás: lelekporno.blog.hu
És jön az üzenet. Látom a noti piros pöttyét, összeugrik a gyomrom, már megint min fog elcsúszni a kommunikációnk? Szinte remeg a kezem, de még nem nyitom meg, még gyorsan ki kell találnom, hogy ha ma akar megdugni, hogyan szervezzem át az egész napot. Persze ha sikerül is, valószínűleg lemondja az utolsó pillanatban, aztán kitalál valamit, hogy engem hibáztathasson. Minden eshetőségre fel kell készülnöm. És nem tudom, hogy miért így érzek, hiszen annyira akartam, hogy keressen. Valamelyik hajnalban szintén rámír, olyan erős szomatikus reakciókat ad a testem, hogy már nem tudom figyelmen kívül hagyni: a combomban ugrál az ideg és úgy szorítom össze az állkapcsom, mint hajdan a dicstelen extasy-érában. Ez lett a kellemes izgalomból: kellemetlen stresszválasz.
És jön az üzenet. Alig villan fel, már nyomok is rá, végre írt, pedig ez ma már a huszonnyolcadik emailváltásunk. Nem remeg a kezem, és a gyomromban nem szorítást, hanem kellemes bizsergést érzek. Megnyitom, olvasom, gyorsan átfutva, aztán még egyszer, lassabban, végre minden szót elolvasok, fejben már fogalmazom a választ, hol mosolyogva, hol ajakba harapva, hol játékosan, hol elkomolyodva. Aztán elküldöm és visszalépek, újra elolvasni, plusz még a hárommal ezelőttit is, meg a tegnapit, és a kedvencem. A szapioszexuális agyam valami egészen furcsát csinál velem, hol a szemem, hol a pinám nedvesedik, felváltva, egymás után, sőt, egyszerre, most tényleg a lelki közelségre pörgök így rá? Nem tudom, miért érzek így, de nem szeretném, hogy elmúljon.
Milyen más a két fogadtatás, pedig csak pár hónap különbség van az üzenetek közt.