Délután négy, lemondta a mai estét, megint a munka. Azt hittem, ez változni fog, ha újrakezdjük - de hiú ábránd, minden marad a régi. Ugyanazok a játszmák, ugyanazok az álmatlan éjszakák.

Varázslatos kitsunénak lát, alakváltó istennőnek, aki hol kilencfarkú róka bőrét ölti magára, holerős, meseszép nőalakként jelenik meg. Hamiskás, vágott szemem elbűvöli őt, de én csak nevetek a gerjedelmén. Még többet akar belőlem látni. Mindenemet akarja, szőröstől-bőröstől, magáévá akarja tenni ezt az illékony, félig róka, félig lány jelenséget.

Ez a történet itt olvasható.

A kutyákat szereted inkább, vagy a cicákat? - kérdezem egyszer a semmiből egy beszélgetés során. Látszólag oda nem illő kérdés, azonban nem hátsó szándéktól mentes. A kutyákat, válaszolod félvállról és nem is sejted, hogy a következő randinkra így fogok érkezni.

Mint egy lelkes farkaskutya, kicsit szeleburdi, néha túl energikus, de kellően játékos és könnyen tanítható – pont ilyen vagyok én is. Sőt, nem csak belsőleg. A nyakamon nyakörv, rácsiptetve a fém lánc póráz, ez a mellkasomon lóg, amíg meg nem érkezel. Ezeket mind el tudtam dugni a kabát alá, de a fejemen lévő, hajráfra rögzített prémes, hegyes füleket azonban semmi sem takarja. És még nem érkezel meg, megint a késés – ez csak annyiból kellemetlen, hogy november van, alig öt fok és egy vasútállomáson várlak lassan egy órája ebben a nem mindennapi szettben. Fázósan húzom össze magamon a kabátot, topogok, próbálom melegen tartani a testem – ezt szinte pucér alféllel kicsit nehéz. És tényleg, most kóbor kutyának érzem magam, ahogy várakozom, aki egész testében remegve várja, hogy az az egyetlen, akit a gazdájának hív, visszatérjen hozzá.

Tudom, hogy vissza fogsz, és megsimogatod majd a buksimat. Hogy kis mosollyal az arcodon kicsit elfordulsz, amikot hozzád bújok, mint ahogy a gazda tér ki a jó kiskutya üdvözlő ugrálása elől, aki képes összepiszkítani az öltönyét, de aki olyan ragaszkodó, olyan kedves, hogy ezt is elnézi neki az ember. Hogy a póráznál fogva vezetsz majd a piros székhez, ahová kezesen térdelek majd fel. Hogy egyetlen füttyentésedre engedelmeskedem, mert ilyen jól betanítottál már. Szeretek a kutyuskád lenni, még ha ezt még nem is tudod. Még akkor is, ha te utálod a kutyákat.

Tizennégy kézen fog és egy üres szobába vezet be. A fehér padló, üres falak és a nagy belmagasság miatt tágasnak érzem, erre a berendezés hiánya is rásegít. Nem engedi el a kezem, így tovább követem. Csak most veszem észre, hogy a fehérre mázolt fapadlón egy szintén fehér matrac vár a szemközti falnál. Megállunk előtte. Tizennégy lassú mozdulatokkal vetkőztetni kezd, segít kibújni a blúzomból, szoknyámból, segít kilépni a bugyimből, lehúzza a harisnyám is. Összehajtja őket és egy kupacban a lábamhoz helyezi.

Jó apa és odaadó férj vagy. Gyors puszi a szöszke gyerekfejekre, igen, apának ma még dolgoznia kell, most aludjatok szépen, majd holnap edzés után én megyek értetek, rendben? Egy félmondat a feleségnek, mielőtt magadra zárod a dolgozó ajtaját, feküdj le nyugodtan, még van egy kis céges...

Az A38-on szed össze. Egész este táncolok, teljesen betépve és magamba merülve, csak én vagyok a kis univerzumomban és a zene - mikor odalép egy üveg vízzel. Hálásan rámosolygok. Csak álldogál mellettem, valahogy jó így is, örülök, hogy nem vagyok egyedül. Nem is nagyon beszélgetünk, csak annyit kérdez, hozzád? Csendes delíriumban bólintok. Hogy miért? Magam sem tudom. Illetve dehogynem.

Ne hülyéskedj, meglátnak! - mosolygok rá, és kissé elhúzom a lábam. A Vérmező közepén ülünk a fűben, talán ez az első igazi tavaszi nap és nem mi vagyunk az egyetlenek, akik az ebédszünetet a parkban töltik. Látszik, hogy az emberek ki vannak éhezve a simogató meleg sugarakra a téli nap-nélkülözés után, itt is, ott is becsukott szemű arcok fordulnak az ég felé egy kis sütkérezés reményében. A napon már nem kell kabát sem, mi is magunk alá terítettük, rajtam csak egy hosszú ujjú ruha maradt és harisnya, ő ingre vetkőzve élvezi az áprilist. És a lábam érintését – már ha hagynám.

Te szereted a fájdalmat, vagy mi? - kérdezi nevetve. Értetlenül nézek rá, ki emlékszik a fájdalomra, ha már elmúlt? A fájdalom semmi, úgysem emlékszem rá utóbb, ahogyan egyik piercingemnél sem. Csak valamiféle lappangó árny marad belőle, nem is az ember lelkében, hanem inkább a testében.

Használaton kívül helyezett idegpályák, megpihenő fájdalomreceptorok. Összekeményedik, megcsontosodik, beépül a szervezetbe; már szinte észrevehetetlenek a körvonalai, annyira eggyé válunk. Amit pedig nem látunk, az nincs is. De hogyan is magyarázhatnám meg az indíttatásaimat neki, ő csak a maga szadista oldalát ismeri. Én pedig nem vagyok mazochista... legalábbis nem a klasszikus értelemben. Nem szeretem a fájdalmat, tudatosan nem. Mégis, olyan magasan van a tűréshatár.

Azt mondja, direkt csinálja. Az én érdekemben. Mert így megkarcol, hozzászoktat, megedz. Újra használatba vett idegpályák, soha meg nem pihenő agy. Én pedig összekeményedem, összecsontosodom; már szinte észrevehetetlenek a körvonalai, annyira eggyé válok a fájdalmammal és jó mélyre magamba temetem. Amit pedig nem látunk, az nincs is. És igen, túlélem, ezt is, őt is - mindent túlélek. Ilyen zárványokra építkezem, betonkemény alap. Megszokom, az ember mindent meg tud szokni, ha nem döglik bele már az elején. Nevezzük ezt fejlődésnek.

Mindig utáltam P lakását. Hideg volt és személytelen, mintha ő is csak átmeneti vendége volna. Egyedül a fürdőszobája volt csúcs – hatalmas zuhanykabint kapott az egyébként nem túl nagy apartman. Ketten is elfértünk kényelmesen, emlékszem, amikor egy nagyon fülledt nyári délutánra, amikor mindketten beálltunk a vízsugár alá.