Színház, igen, menjünk színházba, öltözzünk fel csinosan, nem úgy, mint a munkás hétköznapokon, én a lenge kis feketébe a csipkeszegéllyel, neked egy sötét garbó a szokásos ingek helyett, nézzünk klasszikus balettet, élvezzük az előadást a sötétben, szorosan egymás mellett ülve, a testek éteri kecsességét, azt a tökéletességet, amit csak vér és verejték tud létrehozni, alázat és odaadás, a szenvedés jajszava és a szenvedély tüze.

Aztán hazafelé dúdoljuk a zenét és táncoljunk az úton, a magunk suta mozdulataival, de szívből jövőn, pörgess meg, mintha piruetteznék és nevessük el az egészet, felugorva a járdaszegélyre a közelgő autók fényszórója elől. Burkolj be a nagykabátodba, csókolj meg gyengéden és fogd a mindig forró tenyeredbe az állandóan hideg ujjam, filozofáljunk a hazaúton a pillanat múlékonyságáról, az élet törékenységéről, a boldogságkeresésről, lassan lépkedve, tárjuk ki egymásnak a szívünket a hűvös éjszakában. Tarts meg, emelj fel, érints meg belül, ahogyan én is ezt teszem veled, takargass be a lelked melegével, ahogy én is rád borítom az enyém színes patchwork-takaróját.

A folytatást itt vagy itt olvashatod.