Masszíroztatni megyek, a folyamatosan felhúzott vállam, a merev nyakam két-háromhetente kéri. Napos koraőszi délelőtt, elmélázva bámulok ki a napsütésbe a villamos ablakából. És akkor ott a Rákóczin meglátom őt. A megállóban áll és a telefonját nyomkodja lehajtott fejjel, a túl magas emberekre jellemző görnyedtséggel. Minden ugyanolyan rajta, mint húsz éve; a görög istenes göndör fürtök, az úszók hosszú keze és lába, mintha még a zöld cipője is rémlene, nézném tovább az ismerős jegyek után kutatva. A másik oldalról érkező villamos azonban hangos csengetéssel befut és eltakarja, csak egy villanásra látom, nem is vagyok benne biztos, hogy ő volt, csak… érzem a belsőmben. Önkéntelenül nyitom a szám, mintha mondani akarnék neki valamit... Mégis mit?

Emlékszel, hogy az első randink után kibérelted azt a lakást a Bem térhez közel, mert tudtad, hogy minden hétvégéd együtt töltjük majd? Hogy olyan gyönyörű tavaszi csokrot még senkitől sem kaptam, tulipán meg frézia, és hogy levetted a lábáról anyámat a modoroddal és eleganciáddal a szülinapomon? Hogy milyen cuki becenevet adtál és mindenki előtt azon szólítottál?  Hogy Rómába menet hogy tettél magadévá a takaró alatt a hátsó ülésen, miközben a barátod vezetett? A nevére már nem is emlékszem, csak a barátnőjére, a Zsuzsira. Hogy akkoriban derékig érő volt a hajam, de te levágtad saját kezűleg, míg a fülemig is alig értek a tincsek? Elsírtam magam, amikor a tükörbe néztem és a haverok hónapokig nem ismertek fel az utcán. Aztán új ruhákat vettél nekem, nem is tetszettek igazán, de szerelmes voltam, életemben először? Hogy rám bíztad a következő kiállítást és mennyire büszke voltál, amikor mindenki el volt ájulva a végeredménytől? My forever partner, mutattál be a külföldi mecénásoknak, mert a barátnő kifejezést túl komolytalannak tartottad már pár hónap után. Hogy az éjszaka közepén hatoltál belém, fájdalmasan, miközben aludtam, mert azt akartad érezni, hogy mindig a tiéd vagyok? Hogy milyen elvakult voltam, amikor  hétfő-kedd-szerdára vettem fel az összes órám az egyetemen, reggel nyolctól este nyolcig, hogy rohanhassak hozzád és már bulizni sem jártam a barátaimmal, egy idő után már nem is hívtak? Hogy inkább anyádéknál költöztünk össze a Várban, egy karácsonyra szörnyű cseresznyepiros, műszálas melegítőszettet vett nekem és udvariasságból viseltem, hiába volt két számmal nagyobb? Undorodtál tőlem benne és én is magamtól. A hóbortos apád néha az én fogkefémmel mosott fogat, ilyenkor kiborultam, te pedig velem veszekedtél? Hogy ugyanazon a helyen kezdtünk dolgozni, te éjszakába nyúlóan, míg én csak tengtem-lengtem és nem szerettek a munkatársaim, én voltam a kisfőnök csaja, senkit sem érdekelt, mit is tudok igazából? Egy idő után már te sem csodálattal néztél rám, csak idegesítettelek, társaságban inkább meg sem szólaltam, hogy ne javíts ki, nem akartalak égetni a te barátaid előtt, úgyis a fejemre olvastad volna később? Emlékszel arra a hajnalra Varsóban, a kurva hosszú vezetés után, amikor először és utoljára játszottam meg veled az orgazmust? Éreztem, hogy megfeszül az egész tested, miközben még bennem voltál és ökölbe szorítod a kezed, tudtam, hogy majdnem megütöttél és rettegtem tőled akkor, és elöntött a szégyen, megérdemeltem volna. Hogy mennyire magányos voltam egy idő után ebben a kapcsolatban? Hogy velem ordítottál, amikor lebuktattalak, hogy megcsalsz az amerikai üzleti utadon? Nem kellett volna feltörnöm az emailfiókod, tudom… De maradjunk barátok, mondtad kegyesen, pedig már rég nem voltunk azok, csak a csendes megszokás tartott minket együtt?

Már nem önt el a keserűség, ha erre gondolok. Már csak egy szelíd szorítás gyomorszáj tájékon, húsz év kellett, hogy elpárologjon a maró sav. De így volt jó, így kellett történnie, nélküled nem lennék az, aki vagyok. És nélküled nem volnának a borostás, sötét hajú nárcisztikus szemétládák a zsánereim.