Nem halk sóhajok, hanem egészen állatias lihegés, morgás és nyögések töltik meg a szoba félhomályát. Csak a nappaliból szűrődik be némi fény, a sejtelmes derengésben nem lehet felismerni, hogy a padlóra és az ágyra dobált, magunkról sebtében, szinte letépett ruhák közül melyik kié, a rendetlen kupac, a biztosat jelentő vacok közepén már meztelen testek gabalyodnak egymásba mohón.

Négykézlábra fordít, egyetlen lökéssel, magától értetődően hatol belém, rám nehezedik az egész testsúlyával, egészen ural. A mély lökésektől ide-oda repkedő hajam egy mozdulattal összefogja és a bal kézfejére tekeri, és addig húzza, amíg fentebb nem emelem a fejem, egészen hátra. Rám hajol, de nem azért, hogy csókokkal borítson, hanem a bőrömhöz dörzsöli a borostáját, az ajkai helyett a bestia fogát érzem, mintha egészen be akarna kebelezni, befalni, felzabálni, soha sem elég. A nyakszirtembe mélyeszti a fogát, erősen harap és így tart, egy percig sem eresztve, mintha holmi vadállatokként üzekednének az ágyon és pont így érzem, hogy elvadult kutyák vagyunk, akik valaha ismerték a simogató kezet, de már minden a legelemibb, legprimitívebb ösztönök szintjére redukálódik, már nincsen kényeztetés, nincsen szeretgetés, az adás öröméért csinált babusgatás, most nyers erő van és múló pillanat és atavisztikus vágy és egymás húsába tépünk és baszunk, mert ez maradt, már semmi másra nincsenek szavak, csak arra, hogy belém eressze az alfa-magját, hogy egyesüljünk ebben a civilizálatlan, beszéd és értelem nélküli ösztön-tengerben, ebben a zsigeri vágyakat korbácsoló nászban, dúlnak a csókos ütközetek, csattog a bőre az enyémen.