Van valami a házasságtörő férfiakban, ami megrémít. A viselkedésükben, a mosolyukban. Persze, hisz ott van a visszafojtott mohóság, a jól-rosszul titkolt kiéhezettség. Vérszomj, mondhatni. Az éj leple alatt történő vadászat varázsa, a cserkelés izgalma, a kaland pezsgése.

Itt van például S, egy nagy zenei rendezvény marketingfejese. Sokáig nem is érdekelt, hiába írosgatta ugyanazokat, mint mások. Aztán egy nagyon magányos karácsony éjjel történt valami és emberarca lett. Mesélt az apjáról, a fiáról, az életéről. És innentől figyeltem rá. Meséltem a többiekről, a ghostolásokról, a csalódásokról. Azt mondta, ezt nem érdemeltem meg. Találkozzunk. Ő meghallgat, ő megért. Nehezen hittem neki. Ahogy ott ültünk a kis teázóban és mosolygott rám, összezárt ajkakkal és fürkésző szemekkel, féltem tőle. Igen, hirtelen félni kezdtem tőle, nagyon féltem, elárasztott a szorongás - de nem értettem, miért. Szerettem volna elmenekülni, hogy soha többé ne lássam, de csak csorgattam még egy kis mézet a skót karamell fekete teámba, amit jóelőre kifizettem, mielőtt megérkezett, engem ne vásároljon meg még egy teával sem. Hogy ne érezzem megtisztelőnek, hogy a zsúfolt napirendjében én vagyon a tízórás meeting fedősztori, aztán indul is vissza az irodába. Kínomban visszamosolyogtam, összezárt ajkakkal és fürkésző szemekkel. Ugyanígy néztünk egymásra az órákra bérelhető búvóhelyen is, kicsit tétován, most hogyan is és mit is szabad akkor. Nem csókolt meg, egyszer sem, azt másnak tartogatta, a kurvákat egyébként sem szokás. És onnantól más lett minden, már nem keresett, már nem mondta, hogy vágyik rám. Már megvoltam, már megkapta, amit akart. Aztán szép csendesen eltűnt, felszívódott, kikövetett, elpárolgott... és most nem mondta, hogy ezt nem érdemeltem meg.

És most már tudom, hogy mi rémített meg: az, hogy neki nem volt veszteni valója, ő lehetett könnyed és könnyelmű, neki nem számítottam, mert végig ott volt a hátországa, amelyet messze elkerül a vadászat vérgőzös szele.