Fáradt vagyok az egész napos gyaloglás után. Nem úgy alakult a program, ahogy elterveztük az útitársaimmal, de ez nem lep meg, ez Marokkó, több az egyenletben a változó, mint a kiszámítható.

Ma például nyolcra jött volna a kisbusz, helyette fél tízkor telefonáltak, hogy igazából már elindultak az autók a sivatag felé, már csak a holnapi turnus szabad. Nem gond, megyünk az árral, így lesz órákon át tartó kutyagolás a poros, motorok miatt benzingőzös óvárosban. Szeretném lemosni magamról a medina mocskát, amíg van meleg víz a képeken azért jobban kinéző rijádban. Beenged a recepciós lány, hosszan néz utánam, de kezdem megszokni, a színes ruháimban mindig észlelek néhány ottfelejtett pillantást. Már a folyosón, fordítom a kulcsot a zárban, nyekken a vastag fekete faajtó, ahogy belépek. Kattintom a villanyt, kitakarítottak, az ágytakaró megigazítva, hanyagul ledobom rá a kistáskám és végre leülök, jól esik. A mozaikos kisasztalon virágcsokor, meglepve veszem észre. Rózsák, fehér és lazacszínű, legalábbis ebben a lámpafényben egészen sárgás a rózsaszín. De jó fejek, gondolom, igazán mindent megtesznek azért a kiváló bookingos review-ért, még ha el is tolták a ma reggeli túránkat. Felállok, hogy megvizsgáljam a virágokat, de kopogás torpant meg.

Kinyitom, a recepciós kislány az. Beles az ajtón, a virágokat keresi a tekintetével. Tört angolsággal, halkan hadarva meséli, hogy küldönc hozta a virágokat, nem volt név, de megmutatták neki a motelben megszálló összes vendég útlevélképét, és ő erősködött, hogy csakis én lehettem a címzett. A lány barna szemei nedvesen csillognak, látom rajta, ahogy végtelenül meghatja ez a gáláns gesztus, ez a romantikus lépés, mintha csak előtte elevenedne meg Dzsarír Ibn Atijja egyik szerelmes verse épp ebben a pillanatban, tömjénszagú, súlyos függönyök mögött egymással cicázó fátylas-turbános alakok, perzselő szenvedély. Kurtán megköszönöm neki és becsukom az ajtót, szemmel láthatóan csalódott, de már engem is érdekel a titokzatos csokor feladója, egyedül akarok maradni a kincsemmel.

Végigvizsgálom a bokrétát, mire megtalálom a kis kártyát. Ordít róla, hogy latin betűkhöz nem szokott kéz írta, szinte látom magam előtt, ahogy a barna ujjak görcsösen szorítják a tollat, hogy pontosan másolhassák le a megadott szöveget, ami ugyan az európaiak betűkészletét használja, mégis a mi titkos nyelvünkön íródott. Már tudom, hogy kitől jött és meghat, megrémiszt, meglep, így, mindet egyszerre, ez a szokatlan ajándék, amely szó szerint kontinenseken átívelő projektként jutott el ide a messzeségbe, hisz honnan tudta... mert nem tudta, de végignézte mind a 4297 hotelt, és próbálta beazonosítani a képeim alapján. Már mosolygok, sőt, egyenesen vigyorgok és a virágokba temetem az arcom. Nincs illatuk, de a szirmok puhán csókolják a bőröm – ahogy egyszer talán ő is fogja.