Martini espresso-t csinál az egyszemélyes teakonyhában. Én csak ülök a kisasztalnál, fél négyzetméterni, és az összecsukható ikeás faszéken az ablakkal szemben. Tudom, hogy most látom utoljára.

Nem akarom, hogy így legyen, de belül pontosan tudom, már éreztem az elmúlt napok üzenetváltásaiból, már éreztem, amikor megérkeztem a stúdiólakásba. Felhúzom a lábam és átkarolom, magamat ölelem; kényelmetlen a szék – vagy csak azért, mert még mindig érzékeny a fenekem. Hagytam, hogy kedvére használja, noha tudtam, hogy... tudtam? Tudtam. De szeretem becsapni magam. Ezért ültem úgy az ágyán, hogy a szemközt lévő tükörből végig jól láthassa a seggem, ahogy meglovagolom a faszát. Én nem néztem, nem szeretem látni az arcom, csak azokat a részleteket, amelyeket egyébként nem szoktam. Így premier plánban nézte végig, ahogy magamba fogadom, ahogy kisimulnak a bőrredők a méretétől, az elején lassan tűnt el bennem, nem is bohóckodott a kisebb pluggal, csak a síkosító, de hiába kértem, hogy ne a lidokainos legyen, mert az csíp. Igazából hiába kértem bármire is. Úgy csinálta, ahogy neki tetszik, én pedig azt viseltem, úgy helyeztedtem, úgy jártam a kedvében, mintha számítana. Mintha ettől én is számítanék.

Ráemelem a szemem, de csak a hátát látom meg a zöld póló ujját, ahogy meg-megrebben, miközben tölti ki magának az italt az alkoholista gyakorlott mozdulataival. Nyomasztó a némaság, csak a fém eszközök zörgése hallatszik, ahogy a shakert a mosogatóba ejti. Mégsem akarom, hogy megszólaljon, mert tudom, hogy mit fog mondani. És én csak nézni fogom közben, egy szót sem szólok, a szemöldököm sem emelem arra, hogy igazából jobb lesz így, meg hogy nem ezt gondoltuk, egyikünk sem, és hogy ő nem akar bántani, de. És a gyerekkoromban olvasott indiánkönyvekre gondolok majd, amikor a jó apacs harcosnak semmit sem lehetett leolvasni az arcáról, és megpróbálom én is kősziklává fagyasztani a sajátomat. Ez vagyok, kőszikla, hideg, merev, minden lepattan rólam, nem fognak kárt tenni bennem a szavai. Ez vagyok, szaros kis kavics, ha ugyan fel is emelte, hamar rájön, hogy kacsázni nem jó forma, másra meg nem való, csak nagy ívben elrúgni az utca túloldalára. Szerencsémre  mégsincs benne annyi gerinc, hogy megforduljon és a szemembe mondja mindazt, amire készültem; könnyebb lesz szó nélkül eltűnnie a semmiben pár nap múlva – neki mindenképp, én meg várhatom a lezárást és a válaszokat a miértjeimre.