Tabló az elmúlt éveimről:

Norbertnek hívják, és halálra unom magam az első randinkon. Ami valószínűleg az utolsó is. Egy szikra élet sincs benne, semmi szenvedély, semmi őrültség. Épp a munkájáról mesél, valami számtech izé, nem is értem egy szavát sem. De hagyom, hadd beszéljen, addig sem kell nekem vinnem a beszélgetés fonalát. Nem tudom elképzelni, hogy dughat. Illetve az a legszörnyűbb, hogy el tudom: pont olyannak tűnik, akinek a heti egy, csendes megszokásba forduló misszionárius pontosan kielégítő. Előtte gyönge orál, mintegy ráhangolódásként, de hát mire hangolódjon az ember, a langymeleg familiaritás minden merész sorját lereszelne. Hány Norbertbe fogok még belefutni...

Márknak hívják, és levesz a lábamról. Az egész testét tetoválások és piercingek borítják és valamiért nagyon megfog, bukok a rosszfiúkra - akik csak kihasználnak és eldobnak utána, ez előre borítékolható. Főleg a Prince Albertje érdekel, sosem volt még bennem szeges fasz. Direkt a nők kedvéért, mondja, kifejezetten a G-pont miatt. Gondolatban ezerszer tolja belém ezt a piercinges faszát, tömi belém vadul, mohón, a csípőmet markolva, a nyakamat szorítva, én tíz körmömmel kapaszkodom közben a széttetovált, izmos hátába – a valóságban azonban eltűnik egy szó nélkül, még mielőtt találkozhatnánk egyáltalán. Nem is tudom, melyik a nagyobb csalódás.

Balázsnak hívják, húsz évvel vagyok öregebb nála és tetszik a lelkesedése. A jól terhelhető fiatal szervezet, hogy egyik menetet nyomja a másik után, mindig kemény fasszal; úgy kefél, ahogy szeretem, fáradhatatlanul, kíváncsian, játékra készen. Komolytalanul. Ahogy jött, úgy megy, hiszen csak kellemes időtöltései voltunk egymásnak, de mégsem vonhatja el az időt más dolgoktól - egyszer szeretne biztos egzisztenciát, feleséget, gyereket, családot, és ez a tartalom nélküli kapcsolat elveszi az idejét minden komolyabb próbálkozástól. Legalábbis így csomagolja be azt, hogy rámunt.

Péternek hívják és ugyanolyan perverz, mint én. Csak baszunk, ez a megállapodás - és mindketten meglepődünk, amikor egyéb érzések is felbukkannak. Hatalmas lecke nekem, aki erőből néz félre a redflagek mellett, aki csakazért sem akarja meglátni a rosszat, hanem foggal-körömmel ragaszkodik a fantáziabirodalom légváraihoz. Tudom, hogy az elkerülő kötődése miatt viselkedik féreg módjára, mégsem tudok megbocsájtani neki sokáig, mert nem ezt érdemlem, nem érdemelhetem ezt mindig.

Tibornak hívják, és  azt hiszem, benne megvan minden - sőt, sajnos még több is, mint amire befizetnék: plusz két gyerek és egy feleség. És innentől nem megy, nem leszek opció, már nem, már voltam  sokadik a rangsorban. Lecserélhető menekülőút, mert ha engem nem, hát majd mást igen, a lényeg, hogy otthon semmi se tudódjon ki, mindegy is, hogy aktuálisan milyen lyuk adódik, ugyanolyan friss lélegzet mind a házastársi mocsár miazmás klímáján. Pedig én különlegesnek akarom érezni magam.

Gergőnek hívják, és alig múlt húsz éves. Az anyja lehetnék, kétszer annyi idős vagyok, mint ő. Végigpincérkedte a nyarat a Balatonon és most van pénze, ő az élet császára, adja a nagyfiút. A keresete egy részét hatalmas alkartetoválásra költi, de a lehető legsemmitmondóbb, legjellegtelenebb mintát választja. Valójában minden mozdulatából süt a tétovázás, a bizonytalanság. Ráadásul pornón nevelkedett, nehezen veszi be az agya, hogy a filmeken látott dolgok nem ugyanúgy működnek a valóságban. Anyuci játékszere sajnos hervasztóan hamar elsül, és ezen a sokadik menet ígérete sem szépít. Mégis rájövök, hogy végső soron férfit keresek, nem kisfiút.

Daninak hívják, és annyira hasonlítunk, bármilyen ellentétesek is vagyunk egyébként. Csak ő pont fordítva csinálja: a kezdeti lelkesedés után fokról fokra vonja ki magát a kapcsolódásból, míg én az alapvető merevségemből engedek fel nehezen és szinte mindent megkap belőlem. Önvédelem, mindkét részről, a ledöntött tégláim pedig átkerülnek az ő térfelére, szép falat épít belőlük. Több akartam lenni, mint egy átlagos kurva, az elején még lehettem volna, a végére mégis bármikor rendelkezésre álló gecitartályként tekint rám... és még így se kellek és úgy érzem, felesleges volt ez az egy év, felesleges volt nyitni, sosem leszek több, senkinek. És fáj.

Tamásnak hívják, és attól tartok, ez nem is az igazi neve. Semmit nem tudok róla, csak a hangját ismerem, ahogy kedves semmiségeket üzen. És mégis, hiába dicsér, nem tudok hinni neki, ebben sem. A maga szájízére akar formálni, de csak addig engedem az agyamba, amíg a cinikus picsa énem betonszarkofágjáig nem jut. Mégsem vagyok az a hülye kislány, aki fel tudja izgatni az irányíthatóságával, így hamar megunja az online kommunikációt. Faszra akar húzni, de ez még a mai napig nem történt meg. Azt hiszem, ő sem talál rajtam fogást és tudom, hogy nem is segítem ebben különösebben.

Máténak hívják, és egy egyházi iskolában tanár, ráadásul keményvonalas keresztény-konzervatív... látszatra. Azonban lenyűgözőnek tartja, ahogy tágítom a seggem, ahogy bugyborékol belőle a geci. Szívesen kinyalná belőlem más levét, üzeni, sőt, benne volna egy közös szopásban is, ha sikerül partnert találnunk. El is küldi, ahogy veri a farkát a kádban ülve. Szép fasza van, sima és húsos, beleég a retinámba. Talán ezért ismerem fel azonnal, amikor ugyanezt a videót küldi egy meleg ismerősömnek, bye.

Sz-nek hívják, talán Szabolcs, talán Szilárd, talán... nem is tudom, úgyse fogja megmondani. Név- és arctalanul nyitogat, csalogat a napos oldalra, kivetíti rám a fantáziáit, kellemes daytime szórakozás túlfűtött sorokat róni a corporate mindennapokban. Végre valaki, aki a szapioszexuális agyamat is megmozgatja. Ez kell nekem, hogy az elmémet bassza először, hogy feltüzeljen, hogy rátelepüljön a gondolataimra, hogy bemásszon a fejembe, ott érezzem a bőröm alatt az intellektuális stimulus apró szikráit. Lassan, nagyon gyanakvóan kezdem elhinni, hogy különleges az egész, mert annyira szürreális, mert annyira... tényleg különleges. És paff, ennyi volt,elbaszom; boncolgathatom majd magam az ok-okozati összefüggésekért álmatlan éjszakákon. 

Milónak hívom, fekete színű és egy darab AA-s elemmel működik. Nem túl nagy, pont kézreálló és ergonomikusan formatervezett, bárhová szívesen bedugom. Elemcsere után másodpercek alatt juttat a csúcsra, annyira intenzív, hogy néha nincs már izomtónus, nem tudom kontrollálni, és vékony sugárban csurranok el élvezés közben. Annyira közhelyes, de bármikor rám ér, sosem hagy cserben, nem bánt meg, mindig bírja és csak az enyém, nem kell osztoznom a figyelmén – egyelőre ő áll legközelebb az ideális jelölthöz. A sírás kerülget, amikor arra gondolok, hogy ő is marad az egyetlen.