Német

Furcsa rózsaszín testek egymáson, nem olyan, mint a strandfürdőben a női zuhanyzóban, a dagi nénik dimbesdombos combbal meg az összehúzódott műtéti hegek, amiket mindig úgy megbámulok, hiába nem szabad. És még furcsább hangok, a nő kiáltozik, a férfi néha megszólal, nem magyarul, nem értem. Az egészet nem értem, de valahogy a belsőmben felébreszt valami kavargást, érzem, ahogy cikáznak az érzések, ismeretlenek, kellemesek és kellemetlenek egyszerre.

- Tetszik? - kérdezi, de nem válaszolok, csak nézem némán, egyszerűen nem tudok nem oda nézni.

- Begerjedtél, mi? - folytatja. Nem értem, amit kérdez. Ránézek, a hátát a falvédőnek támasztja, az egyik lábát felhúzta a rekamié szélére, anya ezt sosem engedné, még vendégeknek sem; a kezében a távirányító. És mosolyog. Nem úgy, ahogy szokott, hanem... furcsán, az egyik szájszélét magasabbra húzza, oldalt belátok a fogaihoz. Félek tőle, nem láttam még ilyennek.

- Nézzed csak. Jó, mi? Német. - bök a képernyő felé a szürke távirányítóval. Nem akarom a képernyőt nézni a sok pucérsággal, tudom, hogy ez nem olyasmi, ami jó volna, érzem, hogy anya megtiltaná. Nem akarom, hogy megtudja, biztosan engem szidna meg, hiába nem én kértem. Ezért a fekete készüléken világító piros pöttyöt  szemelem ki, csak arra összpontosítok, a többit pedig igyekszem elhomályosítani, a pucér nőt a kiabálásával meg a pucér férfit az idegen beszédével.

- Na, legközelebb folytatjuk...- nyomja ki hirtelen. - Aztán anyádnak egy szót se. - Most nem olyan a hangja, mint szokott lenni. Most olyan, mintha egy idegen volna velem a szobában. Fenyegető, félek tőle. Az a furcsa  kavargást felváltja a hasfájás, egyre erősebben.

- Menj, hozzad a páros kártyát, játszok veled. - int az ajtó felé. Kiszaladok, szótlanul, a kezemet a hasamra szorítom, nem akarok több ilyen németet, nem akarok visszamenni a szobába hozzá sose.