És jön az üzenet. Látom a noti piros pöttyét, összeugrik a gyomrom, már megint min fog elcsúszni a kommunikációnk? Szinte remeg a kezem, de még nem nyitom meg, még gyorsan ki kell találnom, hogy ha ma akar megdugni, hogyan szervezzem át az egész napot. Persze ha sikerül is, valószínűleg lemondja az utolsó pillanatban, aztán kitalál valamit, hogy engem hibáztathasson. Minden eshetőségre fel kell készülnöm. És nem tudom, hogy miért így érzek, hiszen annyira akartam, hogy keressen. Valamelyik hajnalban szintén rámír, olyan erős szomatikus reakciókat ad a testem, hogy már nem tudom figyelmen kívül hagyni: a combomban ugrál az ideg és úgy szorítom össze az állkapcsom, mint hajdan a dicstelen extasy-érában. Ez lett a kellemes izgalomból: kellemetlen stresszválasz.

És jön az üzenet. Alig villan fel, már nyomok is rá, végre írt, pedig ez ma már a huszonnyolcadik emailváltásunk. Nem remeg a kezem, és a gyomromban nem szorítást, hanem kellemes bizsergést érzek. Megnyitom, olvasom, gyorsan átfutva, aztán még egyszer, lassabban, végre minden szót elolvasok, fejben már fogalmazom a választ, hol mosolyogva, hol ajakba harapva, hol játékosan, hol elkomolyodva. Aztán elküldöm és visszalépek, újra elolvasni, plusz még a hárommal ezelőttit is, meg a tegnapit, és a kedvencem. A szapioszexuális agyam valami egészen furcsát csinál velem, hol a szemem, hol a pinám nedvesedik, felváltva, egymás után, sőt, egyszerre, most tényleg a lelki közelségre pörgök így rá? Nem tudom, miért érzek így, de nem szeretném, hogy elmúljon.

Milyen más a két fogadtatás, pedig csak pár hónap különbség van az üzenetek közt.