Vége a fesztiválnak, fáradtan, piszkosan, kialvatlanul, mégis levakarhatatlan vigyorral az arcomon ülök a kocsi hátuljában. Egy nagyobb társasággal buliztam, a legtöbbjüket ismertem korábbról, de mindig felbukkant pár új arc, valakiknek a haverjai, rég látott ismerősök, becsatlakozó idegenek, imádom ezt a színes forgatagot. A többiek hazadobnak, örülök, hogy megcsíptem ezt a potya fuvart, semmi kedvem nem lett volna vonatozni.

Gyorsan kipakolom a hátizsákom, amíg még van erőm; a ruhákat bedobom a szennyesbe, a hálózsákot egyből a mosógépbe, a polifoam a szekrény tetejére kerül. Nem találom a cipőm, amit kicsit furcsállok, szinte minden este abban a piros cipőfűzős, ősöreg, széttaposott, sáros tornacipőben ugráltam végig a koncerteket és emlékszem, hogy beletettem egy nejlonzacskóba, hogy ne koszolja össze jobban a táskám. Egészen biztos vagyok benne, hogy elraktam... de hát akkor hol van? Mindegy, végül is nem nagy érvágás, pont ilyen kidobható fesztiválcipő volt, kiszolgált darab, jövőre majd egy másikat viszek. Mikor mindennel kész vagyok, rendelek egy pizzát és amíg megérkezik, veszek egy forró fürdőt - jól esik a saját kádamban elterülni a kempingzuhanyzók után.

Folytatás itt vagy itt.