Szó nélkül térdelek a tatamira, a kezem hátrarakom, a csuklóim a csípőcsontomon keresztezik egymást. A sarkaimon ülök kissé lehajtott fejjel, és csak várok. Csak egy pamutbugyi van rajtam, nem szereti, ha a túl sok ruha akadályozza a kötésben. Érzem, ahogy mögém lép, érdes, széles és meleg tenyerével végigsimít a vállaimon és hallom, ahogy előveszi a pamutkendőt és hamarosan érzem is a puha anyagot a szemeimen. Ezúttal kettőt is hozott, az egyikre csomót köt és határozott mozdulattal a számba tolja. Nem látok és már beszélni sem tudok. Ha bármi van, innentől csak az ujjaim mozgatásával jelezhetem neki. De így megfelel, teljesen megbízom benne. Tudom, hogy el fog vinni a tűrőképességem határáig és tudom, hogy bármikor abba is hagyja. Ez persze nem azt jelenti, hogy könnyed játékra készülök: tudom, hogy a következő két-három hétben újra kötélnyomok fogják borítani a testem.

Ezt a történetet itt vagy itt tudod folytatni.