Béna sofőr vagyok, a héten megint összetörtem az autót. A kárfelmérő mára jelentkezett be, fél tizenegykor hallom is, hogy leállítja az autó motorját a ház előtt; pontos, ezt szeretem. Kimegyek elé, jó megjelenésű fickó, szürke galléros pólóban és farmerben, úgy tippelem, hogy a harmincas éveinek végén járhat. Nézem a felnyírt, sötét hajat, a lesült arcát – nagyon ismerős, de nem tudom hova tenni. Kezet fogunk, mondja a nevét, de még mindig nem rémlik, rá is kérdezek, nem Ön volt itt pár hónapja, amikor a kocsi másik oldalát törtem meg?

Vakarja a fejét, túl sok ügyfélhez megy ki a munka során, nem emlékszik mindenkire, ne sértődjek meg, szabadkozik, nézzük inkább az autót, tizenegyre már Budaörsön kell lennie. Akkurátusan körbefényképezi a törött lökhárítót, majd felnyitja a motorháztetőt. Hümmögve vizsgálja az alatta rejtőző technikát, hüvelykujjával keresi a szivárgó olajtól maszatos részeket. Végül lecsukja, és kér egy zsebkendőt. Nincs nálam, csak egyenként csomagolt törlőkendő-lapokat tartok a kesztyűtartóban, utálom, amikor a kibontott nedves törlőkendő-csomag pár nap alatt kiszárad, így praktikusabb – még ha nem is környezetbarát. A kezébe nyomok egyet a fehér tasakokból, a fogával tépi fel a csomagolást. Az egyik szemfoga mögött aranyfog; kivillan, ahogy nyitja a nejlon-négyzetet.

És akkor beugrik, ugyanez a mozdulat, ugyanez az aranyfog, ugyanez a felnyírt, sötét haj, lesült arc...

Ezt a történetet itt vagy itt tudod folytatni.