December elején, karácsony előtt pár héttel már tele a város ajándékokra vadászó, sietős járókelőkkel, hiába van hétköznap. Kedd délelőtt tíz óra, egy idegen franciaágyon fekszem a hasamon, egy idegen tetőablakon süt be a téli nap, az ágyra vetül ez a négyzet alakú fényfolt; félig ebben a fénypászmában fekszem, érzem a nap melegét a combomon, a pucér fenekemen. Csalóka, hamis meleg: ha nyitva lenne az ablak, megfagynánk. A lepedő fehér, a pirosra festett lábkörmeim csak úgy virítanak rajta, mint nászéjszaka után a vérfoltok. A kedvéért festettem ilyenre.

Ő a nyakamat szorítja két kézzel, miközben egyre gyorsuló, erős lökésekkel nyomul a számba. Szeretném elvenni a kezét, helyette csak belekapaszkodom a csuklójába, a könyököm a matracba nyomódik, a fejem egyre vörösebb, érzem, hogy lüktet a vér benne. Alig kapok levegőt, öklendeznem kell, pont mint a pánikrohamok alatt, csak ezt a kínt önként vállaltam, hiszen ezt vártam, sóvárogva, sőt, hisztisen követelődzve. Nem tudom levenni a szemem róla, a kiugró arccsontjairól, az egyenes szájáról, azokról az összehúzott szemöldökökről, ahogy koncentrál, a lökések ütemére ránduló inakról az alkarjában. Ezt szereted mi, kérdezi, miközben néz le rám az ágy mellett állva. És igen, ezt; a hosszan kicsorduló, ezüstös nyál-szálat, a fulladásközeli magatehetetlenséget, a teljes kiszolgáltatottságot, a kontrollvesztésben való fejetlen feloldódást. Nem tetszik a hangnem, lekezelő, lealacsonyító. Illetve pont ezért tetszik. Megsértődhetnék, de nem akarok, nem akarom, hogy emiatt ne legyünk együtt. Szánalmas vagyok, megalázható. És ezt már ő is tudja. Semmiért egészen, odaadom magam. Sőt, nem is adom, hanem dobom, erőltetem, tukmálom. Persze bolond lenne nem megragadni a lehetőséget, kihasználni az alkalmat. Engem. És még élvezem is, hogy bánt, nyers hússá dug, szorít, húz, gyűr, markol, feszít, csap.

Folytatás: NedvesNaplóm Patreon