Szó nélkül térdelek a tatamira, a kezem hátrarakom, a csuklóim a csípőcsontomon keresztezik egymást. A sarkaimon ülök kissé lehajtott fejjel, és csak várok. Csak egy pamutbugyi van rajtam, nem szereti, ha a túl sok ruha akadályozza a kötésben. Érzem, hogy a mellbimbóim megkeményednek és enyhe libabőr jelenik meg a karjaimon, hűvös van a szobában. Ekkor mögém lép, érdes, széles és meleg tenyerével végigsimít a vállaimon és hallom, ahogy előveszi a pamutkendőt és hamarosan érzem is a puha anyagot a szemeimen. Ezúttal kettőt is hozott, az egyikre csomót köt és határozott mozdulattal a számba tolja. Nem látok és már beszélni sem tudok. Ha bármi van, innentől csak az ujjaim mozgatásával jelezhetem neki. De így megfelel, teljesen megbízom benne. Tudom, hogy el fog vinni a tűrőképességem határáig és tudom, hogy bármikor abba is hagyja. Ez persze nem azt jelenti, hogy könnyed játékra készülök: tudom, hogy a következő két-három hétben újra kötélnyomok fogják borítani a testem.

Már hozza is a köteleket, hallom, ahogy az egyenként tízméteres fonatok súlyosan puffannak a tatamin. Gyakorlott mozdulatokkal hurkolja a csuklómat, vezeti fel az ipszilon-szerű ágakat, keresztezi a mellkasomon a mellem felett és alatt, recsegve nyekken a kötél, ahogy megszorítja. Végigsimít a sorokon, minden olyan precíz és mértanian párhuzamos. A riggerem Japánban tanulta a shibari művészetét, és szereti tökéletesíteni az apró részleteket. A felkarom és a vállam egyből jelez; kényelmetlen a takate kote. Még nem zsibbadok, ellenőrzi, hogy tudok-e szorítani az ujjaimmal, és mikor meggyőződőtt róla, hogy igen, megpaskolja a combom. Tudom, hogy ez jel, és ahogy szoktam, most is a fenekemre ülök, kissé suta mozdulatokkal, a megkötözött kezem nem segíti a mozgásom. A talpamra támaszkodom, és hagyom, hogy a térdben behajlított lábaimat is megkösse. Tudom, hogy futomomo-t köt, ez az egyik kedvencem, a bokánál és a combnál megy keresztül a szál. Kész vagyok. Arra utasít, hogy feküdjek hasra. Érzem, hogy bénázom, majdnem arcra esem, annyira nem találom az egyensúlyom összekötött végtagokkal. És azt is érzem, hogy elönti az arcomat a forróság; szégyellem, hogy ilyen teszetosza vagyok, végtelenül kiszolgáltatva és maximálisan korlátozva. Valahol félelmetes, hogy bármit megtehetne velem, bármit, amihez csak kedve volna. És ez őszintén szólva rendkívül izgató. Vajon ma is előveszi azt a hajlékony bambuszbotot, amivel a múltkor vörösre verte a fenekem? Vagy arra utasít, hogy nyújtsam ki a nyelvem, és azt fogja majd két kisebb bambusz közé? Fogalmam sincs, mire készül... és ez tetszik.

Folytatás: NedvesNaplóm Patreon